„Pehely” meseíró pályázat díjnyertes alkotásai

1. A macska és a király

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy király. Ez a király elment vadászni egy nagy-nagy erdőbe. Olyan sebesen űzte a vadat, hogy a kíséretéből senki sem tudott a nyomában maradni. Amikor leszállt az este, körülnézett, akkor vette észre, hogy eltévedt.

Híresen bátor és jó király volt. Nem félt senkitől és semmitől. Népe szerette és tisztelte.
Kikötötte lovát. Tüzet rakott. Leült, elővette a tarisznyáját és falatozni kezdett. Nyávogást hallott. Egy macska közeledett a fák sűrűjéből. Bundája vörös volt, vékony bőr nyakörvet viselt, szív alakú kristállyal a közepén.
A macska nagyon éhes volt. A király megosztotta a macskával tarisznyája tartalmát. Amikor jóllaktak, a macska megszólalt:
– Segítettél, én is segítek neked, kivezetlek az erdőből, mert én éjszaka is élesen látok.
A király felült a lovára és követte a macskát az erdő széléig.
Hajnalodni kezdett, és az erdő szélén fekvő tisztásról a távolban már látszott a dombon fekvő négytornyú királyi kastély. Felkelt a nap, a madarak csicseregni kezdtek, őzikék ittak a forrásból mókusok ugráltak vígan élelmet keresve.
A király leszállt a lováról, hogy megköszönje a macskának a segítséget, de a macska helyett egy gyönyörű fiatal lány állt előtte. Hosszú vörös haja volt, nyaklánca nagyon hasonlított a vörös macska nyakörvéhez.
– Egy boszorkány elátkozott és macskává változtatott. Most visszaváltoztam, hála neked, jó király – mondta a lány. – Éhesen kóboroltam, macska képében, és mert megesett rajtam a szíved, ezért megtört az átok, ahogy felkelt a nap.
A királynak annyira megtetszett a szépséges lány, hogy megkérte a kezét, és hazavitte a kastélyába. Volt nagy lakodalom. Máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Takács Tünde 2. c

2. A király és az óriások

Éppen leszállt a lováról, hogy legelhessen, pihenhessen szegény jószág, amikor egy kék villanást látott. Elindult, hogy megkeresse a fény forrását. Hamarosan harci zaj ütötte meg a fülét. Egy tisztást pillantott meg az erdő fái közt, ahol két óriás küzdött. A király csak bámulta az ellenfeleket. Az egyik derékba törte a fákat, elpusztította az útjába kerülő állatokat, körülötte minden lángolt. A másik még a harc hevében is óvta az élőlényeket. Vigyázott a növényekre, testével védte meg a menekülő állatokat, miközben ő maga szörnyű sebeket kapott. A király már sok csatát megvívott, megvédte országát a rátámadó ellenségtől, és legyőzte a leányait elrabló sárkányokat is. Tudta, hogy az egyik sárkány gonosz, a másik csupa jóság. Segíteni akart a jó óriásnak.
Ennek a királynak volt egy aranyhegyű nyílvesszője, aminek a hegyét a legkisebbik fia, Bobó kovácsolta. Elővette az íját és megcélozta a gonosz óriást. Tudta, hogy az ő apró nyílvesszőjét talán meg sem érzi, de valamit tennie kellett, mert a jó ereje fogytán volt, mégis egy fiókákkal teli fészket mentett meg egy kidőlt fa ágai közöl. A nyílvessző kiröppent és a gonosz óriásnak épp a szívét találta el. Látszólag nem történt semmi. A király azt hitte, a csata eldőlt, és ő semmit sem tehet. Ám a gonosz óriás egyszer csak megrázkódott, mintha egy rossz álomból ébredne. Lassan elindult a másik felé és átölelte. A két óriás összeölelkezve állt. A király kilépett a fák közül, és nem hitt a szemének. Bór és Dór, mert így hívták a két ifjú óriást, elmesélte a királynak, hogy ők testvérek, de egy gonosz boszorkány Bórt magához hasonlóvá, gonosszá varázsolta. Bobó nyílhegye, melyet szeretettel készített az apjának, megérintette Bór szívét és eltűnt belőle a gonoszság. A két testvér hazakísérte a királyt, majd köszönetet mondtak és elbúcsúztak tőle. Mire a király kísérete hazaért a várba, mert éjjel hiába keresték őt, kiderült, hogy épp az igazak álmát alussza.
Ezt a történetet soha, senkinek nem mesélte el, gondolta, úgysem hinné el neki senki.
Az én fülembe is a szellő suttogta, aki látta mi történt. Ő pedig biztos igazat mond!

Udvarhelyi Domos 3. c

3. A tockos

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, még az Óperenciás tengeren is túl, élt egyszer egy medve. Összetalálkozott a macskával, s azt mondta neki:
– Hát te ki vagy?
– Én vagyok a nagy és félelmetes Kacor király, és mindjárt megeszlek! – fenyegette a cica.
Erre a medve úgy elkezdett nevetni, hogy hanyatt vágódott.
– Nem hiszed el? – kérdezte.
– Nem hát. Nem is hasonlítasz rá.
Elindultak együtt az erdőn át.
– Igazad van medve, én nem a Kacor király vagyok, hanem egy hatalmas oroszlán – mondta egy idő után a macska. A medve rászólt, hogy ha még egyszer butaságot beszél, akkor ellátja a baját.
Mentek-mendegéltek és egy idő után újra megszólalt a macska:
– De hát én tényleg egy hatalmas oroszlán vagyok.
Toccc!
– Megmondtam cicamica, hogy ne beszélj ilyen butaságokat, mert megbánod.
Folytatták tovább a sétájukat. A macska újra rákezdte:
– De hát én TÉNYLEG. – és ebben a pillanatban rálépett egy varázssünire.
Mire a medve megfordult, hogy újabb tockost adjon a cicának, egy hatalmas oroszlán állt a helyén.
Az állatok királya megfogta a medve grabancát, és elpöckölte a világ végére.
A medve azóta is repül, ha ki nem esett a világűrbe.
Így született meg a Medve csillagkép.

Fosztó Anna 4. d